Amikor a diabétesz láthatóvá válik

Megérkezett Bendegúz és a titkos testőrkék következő 3 fejezete! Az első két Bendegúz-fejezet még főleg odabent játszódik. Bendegúz találkozik a testőrkéivel, elkezdi érteni a saját teste jelzéseit, majd felteszi azt a kérdést is, amely szinte minden diabétesszel élő gyerekben megszületik egyszer: miért pont én?

A harmadik fejezettől viszont kinyílik körülötte a világ.

Megjelenik a születésnapi buli, az orvosi rendelő és egy másik gyerek szobája. Teljesen hétköznapi helyszínek, amelyekben egy diabétesszel élő gyerek számára mégis rengeteg minden történhet. Itt válik láthatóvá, hogy az ő teste más figyelmet kér. Itt kell először mások előtt megállnia, segítséget kérnie, nemet mondania vagy közelebb mennie valamihez, amitől még fél.

Ez a három fejezet ezért tartozik össze. Nem pusztán három új történet következik, hanem Bendegúz elkezdi keresni a helyét azokban a helyzetekben, amelyekben a diabétesz már nem marad kizárólag az ő és a családja ügye.

A másik torta

A harmadik fejezet egy születésnapi bulin játszódik.

A felnőtt szemével egyszerű a helyzet. Anya ott marad, mert így biztonságosabb. Bendegúz külön tortát kap, mert annál pontosabban lehet tudni, mit tartalmaz. Amikor leesik a vércukra, megáll, eszik valamit, majd folytatja a játékot.

Csakhogy Bendegúz nem biztonsági intézkedéseket lát.

Azt látja, hogy a többi szülő elment, az övé maradt. Hogy mindenki más a nagy tortából kap, ő pedig egy másikat. Hogy a többiek tovább futnak, miközben neki meg kell állnia.

A diabétesz ebben a helyzetben nem egy szám a kijelzőn. Látható különbséggé válik.

Ezért fontos Zsófi megjelenése, aki szintén másik tortát kap. Nem azért, mert ugyanaz történik vele, mint Bendegúzzal. Hanem mert egy pillanatra egymásra tudnak nézni úgy, hogy egyiküknek sem kell elmagyaráznia, milyen érzés, amikor a saját teste miatt valami más kerül elé.

A fejezet végén Bendegúz játék közben észreveszi, hogy baj van. Megáll, szól anyának, majd visszamegy a többiekhez.

Nekem az öngondoskodásnak ez az egyik legfontosabb formája. Nem az, hogy a gyerek mindig előre mindent tökéletesen kiszámít. Hanem hogy idővel észre tudja venni a jelzést, mer szólni, és a segítség után vissza tud térni ahhoz, amit szeretne csinálni.

A „nem akarom”

A negyedik fejezetben Kata doktornéni felveti az inzulinpumpát.

A felnőttek számára a pumpa egy lehetséges segítség. Bendegúz azonban nem a kezelési előnyöket hallja meg elsőként. Ő azt érzi, hogy megint történni fog valami a testével. Megint kerül rá valami. Megint mások beszélnek arról, mi lenne jó neki.

A válasza ezért nagyon egyszerű:

Nem akarom.

A gyerekek ellenállását sokszor túl gyorsan szeretnénk megszüntetni. Elkezdjük magyarázni, hogy mitől lesz jobb, miért nem kell félni, és milyen előnyei vannak annak, amit javaslunk.

Pedig néha a „nem akarom” csak annyit jelent, hogy ez most túl nagy. Túl gyors. Túl ismeretlen.

Ebben a fejezetben a felnőttek nem teszik Bendegúzra a döntés terhét, de nem is mennek át rajta. Nem kell azonnal elfogadnia a pumpát. Elég, ha először megnézi, kérdez róla, és találkozik valakivel, aki már használja.

Ez azért fontos, mert a gyerek teste fölött a nagy döntéseket sokáig valóban a felnőttek hozzák meg. Ettől még szüksége van olyan pontokra, ahol érezheti, hogy neki is van köze ahhoz, ami vele történik.

Először Marcit látja

Az ötödik fejezetben Bendegúz meglátogatja Marcit, akin már van pumpa.

Marci sárga festékkel az arcán nyit ajtót. Van egy legóvárosa, játszik, focizik, beszél és bosszankodik. A pumpa nem az első dolog, amit Bendegúz észrevesz rajta.

Először Marcit látja.

Ez a sorrend nekem nagyon fontos volt. Egy gyereket könnyű a betegségével vagy az eszközével együtt megnevezni: diabos gyerek, pumpás gyerek. Csakhogy ő előbb gyerek. A pumpa jelen van az életében, de nem veszi át benne a főszerepet.

Marci ráadásul nem próbálja eladni a pumpát. Nem mondja, hogy azóta minden egyszerű. Elmondja, hogy eleinte utálta, és néha még most is zavarja.

Ettől lesz hiteles.

Bendegúznak nem egy példás pumpahasználóra van szüksége, hanem egy másik gyerekre, akinek az életében az ismeretlen eszköz már elfér a legó és a foci mellett.

A fejezet végén Bendegúz még nem akar pumpát. Csak azt kérdezi meg, választhat-e majd hozzá tokot.

Kívülről apró kérdésnek tűnik. Valójában ez az első pont, ahol valami az övé lehet abból, ami vele fog történni.

A pumpa nem lett hirtelen jó vagy kívánatos. Csak elveszítette azt a formáját, amelyben egy nagy, ismeretlen dologként állt előtte. Most már van arca, története, tokja, és lehet róla kérdezni.

Miért éppen ezek a helyzetek?

Mert a diabéteszes gyerekkor nem kizárólag mérésekből, inzulinból és kontrollokból áll.

Ott van a másik tortában. Abban, hogy anya marad. Abban a pillanatban, amikor a játék közepén meg kell állni. Abban, hogy egy új eszközről beszélnek a gyerek teste fölött. És abban is, amikor először találkozik valakivel, aki már együtt él azzal, amitől ő még fél.

Ezekben a helyzetekben nemcsak az dől el, hogyan lesz kezelve a diabétesz. Az is, hogy a gyerek hogyan gondolkodik majd saját magáról.

Úgy érzi-e, hogy kívül marad a többieken? Elmondhatja-e, hogy fél? Kimondhatja-e, hogy nem akarja? Kérdezhet-e? Marad-e valamennyi beleszólása abba, ami a saját testével történik?

Bendegúz a három fejezet alatt nem jut el valamilyen nagy felismeréshez. Inkább apró dolgok változnak meg benne.

A buliban megtapasztalja, hogy megállhat, és utána visszamehet játszani. A rendelőben kimondhatja, hogy nem akarja. Marcinál pedig már kérdezni tud.

Ezekből az apró mozdulatokból kezd kialakulni az a kapcsolat, amelyben Bendegúz nemcsak elszenvedi, ami a testével történik, hanem lassan egyre több köze lesz hozzá.

Közben pedig végig ugyanaz marad: Bendegúz

ELOLVASOM