Nem az alkohol csúszik félre

Amikor kamasz voltam, abban a hitben éltem, hogy halhatatlan vagyok. Nem gondoltam végig, mi történhet. Nem is ez volt a kérdés. Hanem az, hogy belefér-e még.

És szerintem nagy tévedés azt gondolni, hogy a diabétesz ezt majd felülírja. Hogy majd ettől valaki automatikusan óvatosabb lesz. Nem lesz. Kamaszként nem a következményeket méred fel, hanem azt, hogy ne maradj ki.

Nekem is van két saját történetem, még mielőtt Dávid, a kisfiam

megszületett.

Tizenéves voltam, tél volt. Egy férfi feküdt az árokban. Felhívtam a rendőrséget. Azt mondták, biztosan részeg. Megkérdeztem, hogy akkor hagyják megfagyni. Azt mondták, jönnek.

A másik, amikor már 21 éves voltam. Egy társaságban egy lány, akivel életemben először találkoztam, rosszul lett. Taxit hívtunk, nem vitte el. Ült a földön, bódult volt. Én is ittam, de annyira józan voltam, hogy felhívjam az apukáját. Megkértem, ne ijedjen meg, drogot nem fogyasztott, csak nem jó sorrendbe ivott, érte kellene jönnie. Másnap a lány felhívott és megköszönte.

Mindkét esetben ugyanaz volt a kérdés: ki figyel?

Azért kezdtem el összegyűjteni a történeteiteket az alkohollal kapcsolatban, mert érdekelt, mi történik valójában ezekben a helyzetekben. Nem tankönyv szerint, nem ajánlások alapján, hanem ott, ahol tényleg megtörténik.

Volt, aki azt írta, hogy a buliból még hazajutott taxival. Reggel hatkor az anyukája hívta rá a mentőt. Eszméletlenül járkált, érthetetlenül beszélt. A vércukra mérhetetlen volt, 1,1 alatt. Három napig nem tudott beszélni és írni.

Volt, aki azt mondta, hogy senki nem készítette fel erre. Amikor megkérdezték az orvost, mit kellene tudni, az első kérdés az volt: „maguk alkoholisták?". Innen nehéz bármit is kérdezni.

Volt egy anya, aki arról írt, hogy a fia mindent ki akart próbálni. Nem akart kimaradni semmiből. Nem azért, mert nem érdekelte a diabétesz, hanem mert kamasz volt. A különbséget végül nem az jelentette, hogy mit mondtak neki, hanem hogy a barátai figyeltek rá. Konkrétan figyelték, mi történik vele.

És volt egy történet, ami kívülről nézve teljesen egyszerű.

Az edzőtársam randizott egy sráccal. A srác 1-es típusú diabéteszes volt. Elmentek bulizni. A srác úgy berúgott, hogy végül a mentő vitte el. Nem lett második randi. Nem a diabétesz miatt. Azért, mert ijesztő volt látni, mennyire nem vigyáz magára.

Kívülről ennyi látszik.

Ami ezekben közös, az nem az alkohol. Hanem az a pont, ahol megszűnik az érzékelés. Többen leírtátok: a bódultság nem csak azt jelenti, hogy ellazulsz. Hanem azt, hogy eltűnnek a jelzések. Az a belső jelzés, ami egyébként figyelmeztetne, egyszerűen nem jön. Nem érzed, hogy csökken a cukrod. Nem érzed, hogy baj van.

És ami ebből szerintem a legfontosabb: nagyon sokan nem tudják ezt előre. Nem azért, mert nem törődnek magukkal. Hanem mert senki nem mondta el nekik. Mert a beszélgetés ott marad, hogy „szabad-e", meg „mit lehet". Közben az marad ki, hogy mi történik valójában, amikor igen.

Előbb-utóbb szembesülsz vele. A kérdés csak az, hogy addig mit nem tudsz.

Közben viszont vannak kapaszkodók is. Valaki hozzáadja a tanúját a szenzorhoz egy legénybúcsú előtt. Valakit figyelnek a barátai. Van, aki inkább nem iszik, mert ő vezet. Ezek nem szabályok. Inkább valós megoldások arra, hogy valahogy egyensúlyban maradj.

Az elmúlt napokban tanultam valamit a közösségben, ami elsőre viccesnek tűnik:

A diabos jó szex mértékegysége lehet a sör a végén. Mert CH van benne. De ha jó volt, nem kell inzulin.

Nem nehéz észrevenni, hogy ugyanarról van szó.

Hogy a tested nem egy fix rendszer. Hogy az, ami történik veled – alkohol, mozgás, izgalom – folyamatosan változtatja. És hogy mennyire könnyű azt hinni, hogy ezt mindig kontrollálod.

Ezek nem rendkívüli történetek. Pont ez bennük a nehéz. Hétköznapi helyzetek, amik egy ponton túl már nem tűnnek döntésnek. És sokszor csak utólag látszik, hol csúszott el.

Szóval ebben nem az alkohol kérdése a nehéz.

Hanem az, hogy észreveszed-e, amikor már nem te irányítasz.