Nem hősöket akarunk nevelni, hanem gyerekeket

Nemrég olvastam egy cikket arról, milyen az, amikor valaki nem akar hős lenni a saját diabéteszével.

És valahogy nem tudtam letenni magamban.

Mert felnőttként is nehéz kimondani, hogy köszönöm, én nem szeretnék inspiráló lenni. Nem szeretnék példa lenni. Nem szeretném, ha valaki kívülről rárakná az életemre, hogy milyen szépen viselem.

Csak élni szeretnék vele valahogy.

És közben végig az járt a fejemben, hogy mi történik akkor, amikor ugyanezt a hős szerepet egy gyerekre tesszük rá.

Mert mi, diabanyuk sokszor mondjuk, hogy nem hősöket akarunk nevelni, hanem gyerekeket. Aztán jön egy kanülcsere. Egy magas cukor. Egy várakozás az evéssel. Egy szúrás. Egy riasztás. Egy újabb helyzet, ahol a gyerekünknek olyasmit kell végigcsinálnia, amit sok felnőtt is nehezen viselne.

Kívülről ez tényleg hősiesnek látszik.

Belülről viszont ott ül egy gyerek, aki lehet, hogy aznap nem akar hős lenni. Csak szeretné, ha ma egy kicsit kevesebbet kellene bírnia.

A hős szóval nem az elismerés miatt van bajom. Van, amikor egy gyerek tényleg elképesztően bátor. Végigcsinál valamit, amitől fél. Szól, ha rosszul van. Megengedi, hogy segítsünk. Vár az evéssel, miközben már nagyon enné azt a falatot. Elindul iskolába úgy, hogy közben a testében ott van egy csomó olyan dolog, amire más gyereknek nem kell figyelnie.

Ezt látni kell.

Csak nem mindegy, hogyan látjuk.

Más azt mondani egy konkrét helyzet után, hogy láttam, hogy ez most nehéz volt. Büszke vagyok rád. Nagyon bátran végigmentél rajta.

És más az, amikor a gyerekre lassan rákerül egy szerep: te ilyen hős vagy.

Mert ebből könnyen az lesz, hogy neki mindig bírnia kell. Mindig ügyesnek kell lennie. Mindig szépen kell viselnie. Mindig együtt kell működnie. Mintha a diabétesz mellett még egy láthatatlan feladatot is kapna: jó diabéteszes gyereknek kell lennie.

Pedig egy gyereknek az is dolga, hogy gyerek legyen.

Hogy néha elege legyen. Hogy féljen. Hogy alkudozzon. Hogy utálja az egészet. Hogy ne akarja. Hogy ne legyen mindig kedves, együttműködő és példás.

A diabéteszes gyerek nem attól „jó", hogy hősiesen viseli a diabéteszt.

Attól gyerek, hogy közben mindenféle érzése van hozzá.

Az előző cikkemben James Clear Atomi szokások című könyve kapcsán arról írtam, hogyan lesz egy elhatározásból működés. Arról, hogy a változást sokszor nem a nagy, látványos pillanatok tartják meg, hanem azok az apró mozdulatok, amelyekhez újra és újra vissza tudunk térni.

Clear nem hőstettekről ír. Azt viszont nagyon pontosan megmutatja, miért fáradunk ki abban, ha minden egyes alkalommal akaraterőből próbáljuk megoldani ugyanazt.

A hőstett egyszeri nagy erőt kér. Összeszedem magam. Kibírom. Megcsinálom. Átmegyek rajta.

A beépült szokás másképp működik. Ott már nem minden alkalommal a nulláról indulunk. Van egy ismert sorrend. Van egy kapaszkodó. Van valami, ami láthatóvá teszi, mi következik. Van valami, ami kivesz belőle egy kis kapkodást. Van valami, ami miatt nem érzem magam teljesen egyedül benne. És van lezárása, hogy az idegrendszerem is értse: ezen most túl vagyunk.

Ez diabéteszben nagyon nagy különbség.

Mert ha minden vércukormérés, minden inzulinadás, minden kanülcsere, minden szenzorragasztás, minden várakozás, minden „most még nem ehetsz" helyzet újabb hőstett, akkor a gyereknek naponta többször hőssé kell válnia.

Ez borzasztóan fárasztó.

Neki is. Nekünk is.

Clear azt írja, hogy egy jó szokást érdemes láthatóvá, könnyűvé, vonzóvá és kielégítővé tenni.

Diabéteszben ezt nem lehet rózsaszín masnival érteni.

Egy kanülcsere nem lesz attól kellemes, hogy szépen beszélünk róla. Egy magas cukor nem várja meg, amíg mindenki kipihent és együttműködő. Van, hogy a harmadik kanül sem jó, a gyerek cukra 25, a szülő idegrendszere szétesőben van, és mégis meg kell csinálni a következő mozdulatot.

A valóságban ez nem úgy néz ki, hogy minden helyzetet kedvessé, könnyűvé vagy játékossá tudunk tenni.

Sokszor csak annyit tudunk tenni, hogy kivesszük belőle, amit lehet.

Ne akkor keressük a tapaszt, amikor már mindenki feszült. Ne a gyereknek kelljen kitalálnia, mi következik. Ne legyen minden alkalom új tárgyalás. Ne kelljen minden mozdulathoz újra összeszedni az összes bátorságát.

És ahol lehet, adjunk vissza neki egy kicsi döntést.

A gyerek sokszor nem választhatja meg, hogy megtörténik-e a diabéteszes teendő. A kanült ki kell cserélni. Az inzulint be kell adni. A vércukrot meg kell nézni. A magas cukorral kezdeni kell valamit.

De ettől még nem mindegy, marad-e neki bármennyi saját mozgástere.

Nem abban, hogy kell-e kanült cserélni, mert ha kell, akkor kell. Hanem abban, hogy hol legyen. Ágyon vagy kanapén. Jobb oldal vagy bal oldal. Ülve vagy fekve. Csendben csináljuk vagy legyen csatakiáltás. Anya fogja a kezét vagy apa.

Ezek apróságnak tűnnek.

De egy gyereknek sokat jelenthetnek.

Mert ilyenkor nem teljesen elszenvedője annak, ami vele történik.

És talán ez a különbség a hőstett és a működés között. A hőstettben a gyereknek kell újra és újra nagyon erősnek lennie. A működésben a körülményeket próbáljuk úgy alakítani, hogy ahol lehet, kevesebb erő kelljen ugyanahhoz.

Ugyanilyen fontos a lezárás is.

Nem jutalom. Lezárás.

A jutalmazással óvatos lennék. Nem biztos, hogy jó, ha minden nehéz diabéteszes helyzet üzletté válik: ha kibírod, kapsz valamit.

De lezárásra szükség van.

Egy pacsi. Egy összenézés. Egy csatakiáltás. Egy „megvolt". Egy mondat: láttam, hogy ez most nehéz volt.

Ez annak az elismerése, hogy a gyerek végigment valamin, ami tényleg sok volt.

És itt jön be nekem egy másik gondolat is, amit a Getting Things Done módszerből szeretek.

Nagyon leegyszerűsítve: amit lehet, ne a fejünkben tartsunk.

Mert amit nem teszünk ki valamilyen külső működésbe, azt az elménk fogja újra és újra cipelni.

A diabéteszben ez különösen igaz.

Ha minden alkalommal újra fejben kell összerakni, mi következik, mit kell elővenni, kinek kell írni, mit kell felíratni, miből mennyi van, mikor fogy el, mikor kell szólni, akkor nemcsak maga a feladat fáraszt.

Hanem az is, hogy mindig az idegrendszerünk tartja egyben.

Nálunk például a férjem is sok gyógyszert szed, Dávidnak pedig ott vannak az eszközök, az inzulin, a tartalékok. És őszintén: nem vagyunk a legjobbak abban, hogy mindig időben felírassuk, kövessük, miből mennyi van, és ne akkor kapjunk észbe, amikor már fogyóban van valami fontos.

Ezért a férjem elkezdett csinálni egy alkalmazást erre – magunknak, mert elegünk lett abból, hogy mindezt fejben kell tartani. Csak azt visszük fel bele, mikor váltottuk ki a gyógyszert vagy az eszközt. A többit már elvégzi helyettünk. Figyelmeztet, ha hamarosan fel kell íratni. Az orrunk alá teszi a kész levelet az orvosnak. Mi pedig nem nulláról fogalmazunk, nem keresgéljük az e-mail címet, nem próbáljuk fejben kiszámolni, mennyi időre elég még, hanem rányomunk a gombra.

Persze ehhez egyszer elő kellett készíteni a működést.

Fel kellett vinni az e-mail címeket. Meg kellett adni a hozzávetőleges fogyást. Meg kellett írni a sablonleveleket. Át kellett gondolni, mikor szóljon.

De ezt egyszer kellett megcsinálni.

Utána minden ismétlés már nem újabb hőstett, hanem működés.

És talán itt ért össze bennem nagyon tisztán a munkám és a diabéteszes létem.

Marketing területen dolgozom, és pontosan tudom, mi él erről a szóról a köztudatban. Reklám. Kampány. Figyelemfelkeltés. Rábeszélés. Valami, ami megpróbálja eladni neked azt is, amire talán nincs is szükséged.

Én viszont a saját munkámban nem így gondolkodom róla.

Nekem a marketing nagyon sokszor annak a megértése, hogyan működik az ember egy adott helyzetben. Mitől indul el, hol akad el, milyen nyelven lehet hozzá úgy kapcsolódni, hogy ne több zajt kapjon, hanem több értelmet.

És most ugyanerről beszélek a diabétesz kapcsán is.

Hol túl nehéz a működés? Hol kér túl sok bátorságot? Hol kér túl sok figyelmet? Hol kér túl sok fejben tartást? Hol lehetne kivenni belőle egy kis kapkodást, kiszolgáltatottságot, tárgyalást, újrakezdést?

Mert akár cégekkel dolgozom, akár diabéteszes szülőként gondolkodom, egyre inkább ugyanoda jutok vissza.

Nem mindig az embert kell erősebbé tenni.

Sokszor a működést kell úgy alakítani, hogy kevesebb erőfeszítéssel is megtartson.

Ez igaz a felnőttre. Igaz a családra. És igaz a gyerekre is.

Mert a hőstett ott kezdődik, ahol nincs működés.

Amikor mindent fejben kell tartani. Amikor minden alkalom külön tárgyalás. Amikor mindig újra meg kell győzni magunkat. Amikor minden helyzethez újra össze kell szedni a bátorságot. Amikor nincs kapaszkodó, csak teljesíteni kell.

És ha egy gyerek életében túl sokszor kell hősnek lenni, akkor érdemes megnézni, hol tudunk kivenni a helyzetből egy kis súlyt.

Nem mindet.

A diabéteszt nem tudjuk levenni róla.

De néha ki tudunk venni egy keresgélést. Egy kapkodást. Egy felesleges vitát. Egy bizonytalanságot. Egy döntést, amit nem neki kell meghoznia. Vagy épp adni tudunk neki egy kicsi döntést ott, ahol mégis lehet.

Nem az a cél, hogy a gyerekünk mindig elég bátor legyen.

Hanem hogy ahol lehet, kevesebb bátorságra legyen szüksége.

Ez nem veszi el tőle az erejét. Szerintem pont ellenkezőleg.

Megengedi neki, hogy ne csak hős legyen.

Hanem gyerek is.

Olyan gyerek, aki néha bátor. Néha dühös. Néha együttműködő. Néha tiltakozik. Néha nevet. Néha sír. Néha pacsit kér. Néha csendet. Néha azt, hogy most a kanapén legyen. Néha azt, hogy most ne beszéljünk közben.

És talán ez lenne a dolgunk szülőként.

Nem hőst faragni belőle.

Hanem figyelni, hol tudjuk úgy alakítani körülötte az életet, hogy ne kelljen minden egyes nap újra páncélt vennie.

Mert a diabéteszes gyerekek néha hősies dolgokat csinálnak.

De nem hősöknek születtek.

Gyerekeknek.